Kovács Péter egy teljesen átlagos magyar polgár.
Az állam polgára, úgynevezett állampolgár. Elmondása szerint egyszer majdnem elvitte az ötöst a lottón, és olyan is volt, hogy majdnem megkerülte a Földet egy vitorláson, egyedül. Előbbiben az gátolta meg, hogy sosem töltött még ki szelvényt, utóbbi tettében pedig az hátráltatta némiképp, hogy a legnagyobb általa élőben látott összefüggő vízfelület a lucakenderesi víztározó volt, a maga 14 méteres átmérőjével. Félt is kíséret nélkül a közelébe merészkedni.
Kovács Péter nem szerette, ha hülyének nézik. Ezen gondolatával némiképp egyedül maradt. Mindenki csak megmosolyogta őt, mikor fáradt estéken cukrot vett a boltban, mert a citrom túl keserű volt neki, és akkor is megbocsátóan ringatták a fejüket, mikor megsózta a kakaós csigát, mondván, anélkül az szélsőségesen émelyítő.
Kovács Pétert, ne kerülgessük a forró édes-sós kását, gyengeelméjűnek nézték.
Kovács Péter egy napon a rádió suttogására ébredt, aki azt mondta neki, hogy ő bizony egy forradalom részese volt, valami fülkében vagy mi, és most aztán jöhet ami még nem volt: sós édesség és mézédes citromsav. Ő így értelmezte. Várta is, s bár hiába mondták neki, hogy tulajdonképpen ezekben ül, nem vette észre, csak elhitte. Azt viszont igazán, mélyen.
Kovács Péter egy másik napon meg arra ébredt, hogy már mindenhol ugyanazt a pár embert hallja, akik az ő kedvenceiről beszélnek, hogy márpedig azok jó kedvencek, és másra nincs is szüksége, mint hogy ugyanazok holnap is elmondják ezt neki. Csak talán még lelkesebben.
Kovács Péter egy vasárnapon arra ébredt, hogy egy számára eddig ismeretlen sportág lett a kedvence. Azért szerette, mert jó volt tudni, hogy hatalmas épületekben játszák ugyan, ahova sokan beférnek, neki mégsem kell ott lennie személyesen. Sokaknak tetszhetett ez a sport, mert ők sem mentek el, és azok a nagy, szép építmények bizony nem is koptak el sokáig.
Kovács Péternek egyszer kiment a bokája, nagyon be is dagadt, el is ugrált az egészséges lábán az orvoshoz. Ott azt a választ kapta, hogy a röntgen az most a doktor úr szeme, a gyógyulás meg a türelem lesz. Tetszett ez Kovács Péternek, aki hazaugrált, és közben azon morfondírozott: micsoda tökéletes világ ez, nem bántották a szervezetét holmi káros sugarakkal, és az orvos bizony milyen értékes ajándékot adott neki: az időt magát.
Kovács Péter egyik este azt gondolta meg is nézi mi a helyzet a világban, be is kapcsolta a tévét, mit mond a híradó. Megtudta, hogy 2 faluval arrébb egy udvaron egy büszke kakas bizony tyúkszarba lépett. Nyilatkozott is 5 szomszéd, hogy szegény kakassal most mi lesz, de a végén azért meg is vigasztalták Pétert azzal, hogy a tyúkszar kellemetlen ugyan, de az ország legalább biztonságban van, most, hogy valami milliárdokért vagy mikért még 3 kerítést húznak köré.
Kovács Péter másnap megint hallotta ezt a milliárdot. Hogy ez a valaki vagy valami milyen rendes! Mert ha kell, 100 milliárd is felsorakozik azért, hogy legyen végre még nagyobb épület a kedvenc sportjához, akár úgy is, hogy reggel még senki sem hívta, de estére, sőt, délutánra lett még kettő vagy három, aki odaugrik, ha valahol baj van.
Kovács Péter nem is tudta, mennyi milliárd segít neki. Azt is megtudta, hogy ezek a milliárdok gyakorlatilag csak úgy kipattannak a földből. Valamelyik cimborája azt mondta, ezeket külföldről kapjuk, valami idegen helyről, ahol az emberek nem is emberek, hanem állatok. Valami madarak, úgy emlékezett. Hiénák! Az! Akik belőle, és minden errefelé lakóból lakmároznak. Ezért meg kell akadályozni, hogy ezek az élősködő szárnyas valamik ide tudjanak repülni. Nem kellenek ők. Adják csak fel a milliárdot mondjuk légipostával vagy faxon, de ne repkedjenek errefelé.
Kovács Péter addig addig nézte a híradót, hallgatta a rádiót, élte az életét, míg rájött, a milliárd jár neki. Sok jár neki. Ugyan eddig még sosem csengetett be hozzá egy sem, vagy kiabált be a kerítésen, hogy mondjuk szép estét, jöttem volna a szemetet elvinni.
Kovács Péter kezdte megszeretni, hogy neki nem is kell velük foglalkoznia. Teszik ők a dolgukat, neki jó a citromos mézes kis péksüteménye. Néha kicsit drága volt, de oda se neki. Aki a milliárdoknak örül, az legyen kellően önmegtartóztató.
Kovács Péternek ekkorra már akkora volt az elfertőződött bokája, hogy nem bírt felkelni.
Kovács Péter az ágyában haldoklott, és még fél füllel hallotta, valaki a híradóban azt mondja, most néhány milliárd elmegy haza, mert rossz helyre került. Valami iskolához, aki nem is igaz, hogy ezt befizette adóban vagy miben, sőt, kapta. Rosszul címezték a milliárdot ez esetben, vagy valami hasonló lehetett.
Kovács Péter lehunyta szemét, az ablaktalan kis vályogházának fala mellett furcsa szimfóniát játszott a szélben fütyülő kikötött gázcső, kissé szomorkás hangulatot kölcsönözve Kovács Péter utolsó perceinek.
Kovács Péter elment.
Viszont sosem volt egyedül, és emléke, sőt élete tovább virágzik, mert mindenki Kovács Péter. Te is, én is, Ön is. Mi is.
Szia, Kovács Péter vagyok.
U.