Van 1 országunk.

Teli elszánt, a magukra, és a környezetükre szociálisan érzékeny fiatallal, akik hajlandóak utcára menni amikor úgy érzik, az uralkodó rezsim épp beleköp a levesükbe, és ez jó. Jó érzés ezt tudni, része lenni egy ilyen társadalomnak. Ezért irigylem a norvégokat, de még a románokat is. 

Mert Magyarországon ez nem így van. 

Nálunk akkor megy 40 év alatti állampolgár az utcára, ha nincs túl hideg, ha valamely rokona vagy haverja beszélni fog valamelyik, az összefogásra teljességgel képtelen teszetosza, maszatoló "ellenzéki" párt színeben. Vagy, ha drágul a net. A drága net. Mert akkor armageddon. Mert világháló nélkül nincs önérvényesítés, nincs szerepünk a társadalomban, ha nem tudjuk posztolni a rántott hús hatását világnézetünkre vasárnap délben, vagy nem tudjuk mindenki tudtára hozni, hogy "Kovács Gábor boldog, itt: Kiskunmajsa Béke Presszó, Csavaros Pisti és Szellemirtó János társaságában".. Az, hogy amúgy a társadalom mai, hazai formájában már nem más, mint Orwell észak-koreai remake-je, csak kevesebb tömeges sírással, az mindegy. 

Az a réteg, akiben viszont még lángol az önérvényesítés, az bizony a nyugdíjas korosztály. Ők nem lacafacáznak. Aki megnézett a lapos képernyőn bármely utcai megmozdulást, az láthatta: kérdezés nélkül, 45-65 év minden súlyával a tudatukon apáink és anyáink korosztálya bizony simán és egyenesen, különösebb piszmogás nélkül üt, csap, tör, ver táskával, szatyorral (értsd: zacskó), mert nem érdekli ami ebből lehet. Nekimegy híradósnak, kiskorúnak, nőnek, bárkinek. Miért?

Mert elhitették velük, hogy amiben most élnek, az úgy jó, ahogy van. A lényeg nem a helyességen van, hanem a hangerőn. Elhitették velük, hogy a hangos jó, hogy amit kapnak pénzt, azt megérdemlik, és ez nekik jár, pedig több járna, mert tényleg megérdemelnék. Nem ezt, nem így. Már túl sok évet kaptak az arcukba helyettük kimondott irányokkal, az elmúlt pár év kivételével nem kaptak igazi figyelmet, most meg hirtelen még pénzt is küldenek nekik, és az újonnan jött figyelem nem rájuk kíváncsi, csak a számukra. A megszámlálható szavazati képességükre. Minden kurzusnak ez volt a célja, a jelenleginek ez sikerült.

Gusztustalan módon játszanak a figyelem igen kivételes ruhája mögé bújva olyanok szociális felelősségével, akiknek már tulajdonképpen nem lenne más dolguk, mint hátradőlve, bízva például bennünk, elhiggyék, letették a magukét. Mindezek helyett kihegyezik rájuk a szónoklat második mondatát a kedves barátaim után rögtön, oldaltól függetlenül, és ezért ők úgy érzik, hogy fontosak. Azok is, de nem így, nem ilyen célra. Ebből az lett, hogy megvalósulni látszik a tökéletes kommunikáció, azaz a "mondom-hiszed-teszed" tengely. Mert aki fontosnak érzi magát, az fontosnak is fogja tartani a mondanivalóját, fontosabbnak, mint másoké. A személyes jelenlétünk, felelősségünk és lenyomatunk súlya független nemünktől, vallásunktól, lakcímünktől. A korunktól pedig pláne annak kellene lennie, mert az évek számával vagy a jó, vagy a rossz oldalon, de hagytunk magunkból. 

Mindezek helyett a még mindig élő, valósnak vélt felelősségükre hivatkoznak. 

Hagytak magukból, letisztulniuk kellene lassan, ehelyett sajnos szűkülni látszik a fontossági sorrendek közötti választás lehetősége, és már jól esik az, ha számukra ismeretlen, de ismerősnek vélt emberek a középpontba helyezik őket, és Itt csúszik el, itt megy félre az egész. 

A szépkor NEM a Szép Kártya egyik szociális zsebe. 

Emberektől szépen lassan, szisztematikusan levenni a valós súlyokat, és ezek helyett "rámondott" igazságokat a hátukra pakolni ide vezet. Ide, ahol az idősek idegrendszere sosem látott mértékben lesz hasonlatos egy szabadon hagyott fogideghez, és jön az ütés, a megélt, instant összeomlás. 

A felelősség nehéz dolog. Nem könnyű megérteni, átadni, csak szavakkal, úgy viszont könnyű. Akik pedig ebben társakká váltak mára, azok a fentiekben leírtak szerint átforgatott nyugdíjasok.

Lehet, ha ez a korosztály lennék, nekem is jól esne, hogy nem csak unokáimra vigyázni, és orvosi rendelőben ülni vagyok jó, és szeretném, hogy leendő örököseim szemében a ketyegő óra helyett valami más is lássak. Mostanában ők kapnak egy nem rájuk illő kabátot, melyben messziről talán jobban látszanak, de a viselete nehéz. Csak akkor fogják ezt igazán érezni, ha leveszik, pedig most még csak épp felsegítették rájuk azt. Azok pedig, akiknek lehetne tenni bármit, hogy ez ne így legyen, megnézik a híradóban a "kommandós nyugdíjast", és annyit mondanak "az igen, láttad ezt, ez kemény!". Aztán átkapcsolnak, mert jön a reklám. 

Hát az éppen a felvételeken látható, támadó nyugdíjast is átkapcsolták. 

Reklám.