Történt, hogy egy vasárnap délután arra gondoltam, elmegyek a temetőbe édesapámhoz, egy kicsit beszélgetni. Nem újdonság, szoktam, bár sosem hittem, hogy egyszer ezt fogom tenni. Mégis jól esik.

Ennyi volt a történetemben az emberi, mondhatni talán szentimentális szál. Innentől jőjjön a száraz materializmus, a tény világa, amely azért ne zavarjon a szabad érvelésben. 

Az oda vezető út 13 Km, mindez Budapesten belül, még csak kerületet sem váltottam. Ez alatt a távolság alatt 15, azaz tizenöt (!) darab "Nem érdemelnek több esélyt!" táblát láttam. Most tekintsünk el attól a picit morbid ténytől, hogy a temetővel szemben 1 kilóméteren belül volt 3 ilyen felirat, ez mindegy is. Az átlag így 1,15 tábla / Km.

Hazánk közúthálózata egy nem ellenőrzött forrás szerint 31 628 Km. Ennek nagy része minden bizonnyal főút valahol Záhony és Kópháza között, nem lakott területen, viszonylag csekély marketing értékkel. Ezért legyen, hogy osszuk el kettővel. Az még mindíg 15 814. Legyünk generózusak, mert az úr a pokolban is úr, és ezt is osszuk el kettővel, mindenféle különösebb magyarázat nélkül, nur so. Az akkor 7 907.

Ez már egy olyan szám, amit akár vehetünk alapul is ahhoz, hogy kiszámoljuk, hány darab ilyen óriásplakát lehet Magyarországon. Vegyük ennek mondjuk a 80%-át, mert a 100% gynús volt mindíg is: kerekítve az 6 326.

Amennyiben 1 tábla havi bérleti díját átlagosan mondjuk 40 000 forinttal számoljuk, az 6 326 x 40 000 = 253 040 000 HUF. Majdnem kettőszázötven millió forint. Havonta. Legyen, hogy ezt vesszük 3 hónapig, az 759 120 000 jelenleg érvényes magyar pénz. Gyártás nélkül.

No akkor most nem jön, hogy ebből mit lehetne venni, Az jön helyette, hogy hát fákkjú.

Mindezt egy olyan szituban, ahol a nagy magyar szociálista párt még csak saját magáról nem mondta be sehol, hogy már kellemetlenül dilettánsan politizálnak, sőt, nem is politizálnak, simán csak vérbénák. Ékezettel, mert nem cukorkák.

Olyan érzetem van ezzel kapcsolatban, mintha Lajka kutya akarna versenyezni Pifuval. Pifu menő, meg minden, de nem tud lejönni a papírlapról sem, Lajka meg beleszagolt a sztratoszférába kivülről, még akkor is, ha nem kifejezetten ezt akarta aznap reggel mikor felkelt. Mondjuk nem is igazán jött haza, hiába füttyögtek felfelé Bajkonur környékén.

Vélhetően a spanyol labdarúgó válogatott sem alázná porrá verbálisan a vatikáni nemzeti tizenegyet a sorsdöntő meccs előtt, ha esetleg egyszer összekerülnének valamilyen nemzetközi viadal során, és nem csak azért, mert vallásos egy nép a hispán (bocs, + katalán). 

Pedig most ez történik, illetve vegyítve azzal az utóérzettel, ahogy engem szegény megbodlogult édesapám egy határozott mozdulattal tarkón fésült volna tenyéréllel, ha a vendégségbe várt 2 nyugdíjas néninek elrohantam volna a boltba még gyorsan úgy 6-7 Kg aznapi lejáratú fekete kaviárért, azzal a jogos indokkal, hogy hátha megéheznek, és könnyű legyen rágni.

Persze ez utóbbi hasonlat sántít. Nem csak azért, mert nem igazán volt a családunknak kaviár-barát büdzséje, hanem azért is, mert még ha az is lett volna, akkor is a saját, ismétlem, saját pénzünket költöttem volna el.

Szemben a fentiekben idézett plakátokra fordított pénzzel. Illetve...nem....mert az is a mi pénzünk. Az Önöké, a szomszédé, a nyugdíjas nénié, a szocié, a liberálisoké, a konzervatívoké, a züldeké, a kékeké, a barnáké, a kaivároké, egyszóval mindenkié.

Szóval le lehetne állni ezzel, és nem kellene gödröt ásni, földet lapátolni és a földnek újabb gödröt ásni, ahogy azt annak idején megtanultuk a méltán zseniális Legényanyából. Mert a kocsma már rég a kabáton van.

No de sebaj, mi, vagyis én, Önök, mindenki nézi ezt, teljes nyugalommal. Mert nem tanultuk meg, még mindíg nem, hogy ez a mi pénzünk, amit kaviároznak el szépen, dolgosan, serényen. 

Mindez, itt fent, szólt egy, azaz 1 plakátról. Amit mi annak látunk, és nem többnek.

Hibásan.

U.