Van az úgy, hogy az ember megun néha ezt-azt. Meg lehet unni még a legfinoamabb krumplistésztát is, akármennyire jó paprikás, és akármennyire finom tejföl van hozzá. Még azt is meg tudja unni az ember egy idő után, hogy milyen jó és közösség-formáló a reggeli dugóbanülés, vagy a buszon nyomorgás. Tényleg meg lehet unni ezeket.

Hát még azt hogy meg lehet unni, mikor azt kell hallani a tévében, rádióban, hogy néhány igen mélyen magyar érzelmű bátor hazánkfia ismét csak kitett magáért, és mindezt értünk. Azért, hogy a ma uralkodó posztkommunista (neokommunista?) elynomó rendszer suhanc bérencei végre felocsúdjanak királykisasszony álmukból, és elkezdhessenek remegni a sarokba szorítva. Féljenek is, mert a nép eme remek fiai minden dühükkel fognak rájuk lecsapni a piros-fehér csíkos sáljukban, és igen trendi de mégis kényelmes és meleg kabátjaikban.

Arra gondoltam én tegnap, mikor bizony hallgattam a híreket a Horthy Miklós bevonulásának évfordulóján történő eseményekről, hogy miért is nem lehetne ezen hősökről, a haza dicső ébredésének hajnalán felcseperedő félistenekről írni egy mini eposzt. Egy rövidke kis ódát, vagy egy tömörített hőskölteményt. Hogy végre helyén legyen a dolog súlya, hogy végre írott formában is megmaradhasson az, amit ők minden tiltakozásunk ellenére tudva tudnak, mégpedig az, hogy nekünk AZ jó amit tesznek. Csak mi nem tuduznk még róla. De hát ez nem az ő bajuk, hanem a miénk.

Hm? Ugye, hogy időszerű? Na ugye!

Mielőtt még beleélnék magukat, a helyzet az, hogy én úgy gondolom, nem hőskölteményre van igazán szükség, sokkal inkább helyén való lenne egy igen hétköznapi történettel szemléltetni azt, miképpen is juthatunk oda, ahol ma tartunk. Úgy döntöttem, inkább ezt teszem, mert ez jobban elér minket, jobban értjük talán.

A hősköltemények meg maradjanak a hősöknek.

Előre szólok, hogy a történetben esetlegesen felmerülő nevek nem jelölnek konkrét személyt, a névazonosság a véletlen műve, nem utalnak senkire konkrétan, ugyanakkor mindenkire konkréttalanul.

Legyen a címe:

 "Elnyomnak, de visszanyomok bizisten!"

Történt vala az Úr kétezeregynéhányadik esztendejében, hogy történetünk főhőse, Péter, a becsületes magyar ember egy szép napon felkerekedett, hogy dolgozni induljon. Felkelt rikítóan fehér ágyából, szélesre tárta szobája ablakait, beengedvén rajta a hajnal vakítóan friss sugarait, hogy megmelegítsék lelkét, erőt adjanak az aznaojához. Péter mélyet szippantott a kinti levegőből, érezte még benne a lada és wartburg molekulákat, de ezek mellett már a nyugati kapitalista autócsodák keserédes íze többségbe került. Kissé elhúzódott ekkor bal szemöldöke. A jobb meg kackiásan élére állt. Előzőt útálta minden porcikájából, utóbit majd utálni fogja. Ezt még nem tudta, de érezte, hogy ez lesz.

Szorgosan készülődőtt, égett keze alatt a reggeli, a fogkrém, a ruha. Párja épp gyermekeiket készítette az iskolába és óvodába, épp még összefutottak az előszobában, mikor azok kimentek.

Beért munkahelyére, ahol igen becsületesen dolgozott, tisztelték is őt ezért munkatársai, függetlenül attól, hogy azok az ő beosztottai voltak, vagy éppen a főnökei.

Péter mindennap odatette magát, tisztességgel dolgozott, de sajnos a munkája jellegéből fakadóan, valamint abból, hogy azért mennyi pénzt kapott cserébe, merész álmai nem lehettek a jövőjére nézve. De becsületes volt, tisztelték, otthon  boldog feleség és két gyermek várta. Szerényen éltek, de tisztán, szépen, a gyermekeknek mindíg volt tiszta ruha, jól tanultak. A nagyszülők is büszkék voltak rájuk, s bár már nehezükre esett a hosszú séta, bármikor elvállalták a gyermekeket délutánonként, vagy hétvégén, mikor Péter és kedvese végre eljuthatott valahova. Sokat voltak persze együtt a kirándulni a gyerekekkel, sőt gyermekszínházba is eljutottak hébe-hóba, s néhanapján felkeresték családostul az állatkertet, vagy a vidámparkot. Ugyanakkor voltak programok, ahova Péter és kedvese a gyermekek nélkül mentek el. Ilyen volt például az az eset, amikor Péter egy régi barátja, akivel elsodródtak egymás mellől az életben, egy szép napon sörözni invitálta hősünket, mert régen találkoztak, és Sanyitól sikerült végre megszerezni a számát.

Péter beleegyezett, párja is mondta neki, hogy menjen, talán rá is fér. Mert hogyne érdekelte volnaPétert Sanyi élete, mikor legutoljára akkor találkoztak, mikor Sanyinak iskolát kellett váltania nyolcadik osztály elején. Talán valami olyasmi miatt, hogy Sanyi csúnyán beszét egyik tanárával, sőt, még a szülei is az igazgatóval. De ez már szinte a múlt ködébe veszett. Pétert érdekelte mi van vele, mert neki Sanyi az a Sanyi maradt, akinél mindíg kapott délutánonként plusz zsíros deszkát, lilahagymával, és ennek, főleg mikor az ember azt a barátainál kapta, még jobb volt az íze. Sanyi szülei mosolyogtak mindíg, hiába volt Sanyi rossz tanuló alsó tagozatban, és az sem volt igazán zavaró, hogy Sanyinak állandóan azt kellett hallgatnia, mikor ott volt Péter, hogy "látod fiam, lehetne így is mint Peti barátod csinálja, ugye Petikém, nem nehéz néha tanulni is?!". Erre Sanyi akkor mindíg azzal felelt: "hagyjad már fater, unalmas a sztori". Sanyi édesapja meg nyomott egy barackot....Péter fejére.

Aztán egyszer csak ott ültek Sanyival a kocsmában, már talán a második sört kérték ki, hiába szabadkozott Péter, hogy nem szokott annyit inni, és hogy nem szeretné, ha a párja otthon megorrolna rá, mert kedd este részegen megy haza. Sanyi csak legyintett, és állította, hogy : "Péterem, drága barátom, ne mondd már nekem, hogy téged még az asszony is elnyom otthon, ne légy már nyápic, légy férfi, az isten szerelmére!"

Aztán mikor a harmadik sört kérték volna ki, Péter egyre határozottabban tiltakozott, de Sanyi hajthatatlan volt. Meg egyre hangosabb is, és eközben Péternek eszébe jutottak olyan pillanatok is gyerekkorából, mikor Sanyi már a nagyobbakkal kezdett barátkozni, és néha még neki is beszólt, sőt, hogy a nagyok előtt ő is férfinak tűnjön, még egy tizesre is lehúzta a kisbolt előtt...... Mégis, kiváncsi volt Sanyira, akit inkább az élet, és az utca nevelt fel, mintsem az otthona.

Aztán eljött a pillanat, mikor Sanyi kifakadt. Elmondta Péternek, hogy elege van ebből a mai világból, és főleg abból, hogy bármit tesz, nem jut egyről a kettőre. Bármennyit is dolgozik, a pénzből alig futja napi 2-3 sörön kívül másra, és hétvégenként is már csak egy este tud lemenni a kedvenc kocsmájába iszogatni a cimborákkal, akik pedig lassan kezdik lenézni őt ezért. Nem is tudja mi lenne vele, ha nem tudna minden este egy új dvd-t nézni, amit a tékából vesz ki, mert lassan már csak a hatalmas 128 centis plazma tévéje az egyetlen vígasza, meg a sör. Az albérlet sem olcsó, ugyanis ott lakik. A szülei lakását sajnos be kellett zálogosítania, mikor egy hosszú kártya parti után annyira eladósodott, hogy csak így tudták megoldani. A szülei szó nélkül belementek, igaz, hogy már nem élnek, és a lakás is elveszett, mert nem tudta fizetni azt sem. 

- Ezek a mocskos kapitalista bankok mindenem elveszik, látod?!?!

Mondta Sanyi, mire Péter megkérdezte:

- A bank vitte el?

- Nem..... - hangoztt a válasz Pétertől, és egyből visszakérdezett:

- Aztán a magyar gárdáról hallottál-e, Péterem?

Péter biccentett , hogy persze, vissza is kérdezett, hogy miért. Sanyi csak annyit mondott: "nekem ők a kiút, megmutatták, hogy lehetne az életemből újra igazi életet csinálni".

Péter nézett rá, nem szeretett sosem politikáról beszélni, az életét annyira nem keresztezte a dolog, hogy ezzel napi szinten foglalkozzon. És azt gondolta magában, ez így is van rendjén. Az azonban ott és akkor érdekelte, Sanyinak miért pont ők mutatják a kiutat. Mert ott alkohol tilalom van? Vagy mert segítenek esetleg neki egy továbbképzésben? Felcsigázta a dolog, és visszakérdezett:

- Sanyikám, na, mesély!   - ezt az első sör előtt más szavakkal mondta volna.

......és Sanyi mesélni kezdett.

hogy mit? A következő részből kiderül!