Kedves Gabriella!

Nem tudom, hogy eljutott-e már Önhöz a nép hálás hangja. Amennyiben nem, úgy engedje meg, hogy most én, egy átlagos magyar állampolgár tolmácsoljam azt Ön felé.

Hálásak vagyunk azért, mert levette azt az iszonyatos terhet a vállunkról, hogy magánnyugdíjpénztáraknak fizzesünk havonta pénzt azért, hogy azt ők megőrizzék a számunkra.

A meghatódottságtól elcsukló ujjakkal gépelem most szavaim, mert végre lehullott rólam a rablánc, melyet a mételyezett liberálbolsevik oligarcha karvalytőke tett a lábamra, és hát már elmondhatom, nagyon fájt.

Sohasem hittem volna, hogy a saját hazám ekkora szabadságot ad nekem. A választás igazi szabadságát, az önrendelkezés legmagasabb fokozatát. Szabadon dönthettem, hogy akarom-e keresetem 24%-át bedobni a közösbe úgy, hogy azt sosem látom vissza.

Szabadon dönthettem, hogy az eddig felhalmozott "állami nyugdíj-részemet" odaadhatom-e honfitársaimnak.

Kifejezetten örülök, hogy még várhatóan az idén nem nyugdíj-járulék lesz a befizetendő neve, hanem valamiféle adó, amiért az állam már nem vállal kötelezettséget visszafizetési oldalon. Így sok sok kellemes, izgalommal teli percet, napot, órát, hetet, sőt, éveket szerzett nekem, mert majd amikor eljön, hogy nyugdíjas leszek, igazi meglepetést tartogat majd a becsengető postás - már ha akkor lesz ilyen. 

Egyszóval: köszönöm!

Lefitymálló mosollyal nézek vissza a porban fekvő rabláncomra, mely mintegy épp haláltusáját vívó boa constrictor még rángat magát egyet-egyet, mielőtt végleg átadná magát az enyészetnek - jelen esetben a rozsdának.

Felemelem a fejem, elindulok tova, és várom, hogy mi lesz a következő átok, mely alól megmentenek.

.......ez gyönyörű.....