és akkor jőjjön a harmadik rész. Aki bújt aki nem, olvassák!

.

.

.

Péter a szokásos tempójához képest kissé gyorsabban sétált a megbeszélt találkozóra Sanyival.

Azon kapta magát, hogy azzal múlatja gondolatait, hogy igyekszik nem rálépni az aszfalt járda repedéseire, bármennyire kicsi kis azok. Eszébe jutott egy film, Jack Nicholson játszott benne, és abban ő is ezt tette. Hm.. Gondolta magában, csak nem kezdek kényszeres lenni? De pont ekkor nem figyelt, és egy dudorban, melyet az aszfalt alatt nőni igyekvő gyökér okozott, kicsit megbillent, majdnem kifordult a bokája. Zavartan körülnézett, de nem járt épp arra senki, elmosolyodott magán, és benézett egy kerítésen, ahol egy apuka épp kétkerekű biciklizésre igyekezett tanítani a fiát a szokásos ülés mögötti farudas módszerrel.

- Mit keresek itt, minek megyek oda, inkább maradtam volna otthon…

Dünnyögte magában, de csak hajtotta a kíváncsiság, így ment tovább.

Lassan odaért a kocsma elé, ahol Sanyival megbeszélte a találkozót. Megállt, körülnézett, hátha meglátja a barátját. Várt egy-két percet, de rájött, mi van, ha Sanyi bent van. Így benyitott. Erős füst, a szokásosnak mondható szombati közönség, főképpen idősebb férfiemberekkel, akik nem akartak otthon anyuval sorozatot nézni, és hát miután a gyerekek már kirepültek, nincs is jobb, mint egy unaloműző fröccs a cimborákkal kora délután.

Sanyi megpillantotta, kicsit lehajtotta a fejét, csak egy pillanatra, közben szélesre mosolyodott, felemelte magasba bal kezét, kézfejével intett, és kicsit hangosan odaszólt Péternek:

- Hahó, kóbor lélek, itt a te megmentőd, erre, erre!!!

Péter odament, Sanyi kérte, üljön le, van még idő, elég, ha kettő előtt pár perccel odaérnek, addig épp belefér egy laza házmester. Péter csak egy pikoló sört kért, néztek is többen értetlenül, mert hogy ezért aztán kár volt idejönni, de Péternek ez nem tűnt fel. Ekkor Sanyi ránézett Péterre, mélyen a szemébe, bal kezével régi-új barátja combjára csapott, és annyit mondott:

- Na, édes öcsém, jól döntöttél. Hidd el, ha eddig nem értetted a világot, ma estére fogod. Na isten-isten!

Ezzel odaütötte finoman poharát az asztalhoz, és megitta maradék borát. Kért még egyet magának, majd a cehhet is, amit most ő fizetett. Meg is jegyezte persze, hogy nem felejti el ám a múltkori meghívást (arányokról ne beszéljünk). Péternek ekkor tűnt fel a pici Árpád-sávos sál Sanyi nyakában, meg a pólóján lévő „Trianon senkié” felirat. Kicsit beszélgettek mik történtek a héten, majd elindultak.

Sanyi azt mondta nem messze van a hely. Egy kis közösségi ház a kerület közeli kertes házas részén, pár perc séta. Ahogy mentek, Sanyi folyamatosan morgott magában, hogy reméli, ez az este végre igazi áttörést hozhat, hátha nem csak ő visz valaki újat, és talán lassan-lassan lesznek annyian, hogy a dologra felfigyelhetnek. Péter kérdezte, mi szokott lenni.

- Hát tudod, odamegyünk, mindenki bemegy a nagyterembe, ott felállunk, elénekeljük a magyar és a székely Himnuszt, majd általában ketten-hárman elmondanak egy olyan előadást-félét. Beszélnek arról mi történik mostanság, és hidd el, okos emberek. Nagyon tudják a történéseket, és olyan dolgokat is hallhatsz, amikre talán eddig nem is gondoltál. De ők igen, és a végén meg olyan nyitott kérdések vannak, amikor mindenki kérdezhet. Majd ismét éneklünk, és néha elmegyünk egy páran inni valahova, de nem mindig.

Odaértek, az épület előtt álldogáltak páran. Többek között egy nyugdíjas pár, piros pozsgás arcú bácsival, aki élénken gesztikulálva magyarázott párjának és egy fiatalabb férfinak, utóbbi mellett ott állt 7-8 éves kisfia is. Mellettük állt két srác fekete csillogó kabátban, fényes bakancsban, és kicsit arrébb négy-öt férfi valami barna egyenruha félében, karszalaggal a kezükön.

Bementek, a teremben még volt úgy negyven ember, és amint beértek, az utcáról is bejöttek a többiek. Mindenki leült a székekre, velük szemben kis asztal, ott hárman ültek: jobb oldalt egy fiatal férfi régies mentében, mellette középen egy idősebb úr fekete mellényben, piros sállal, bal oldalt pedig egy 35 körüli nő, átlagos ruhában.

Péterék leültek az utolsó előtti sorba, közel a bejárathoz, a sor szélére.

- Kedves Barátaim, magyar testvéreim!

Azok vagyunk, mi azok vagyunk! – szólt egy bekiabáló hang valahonnan az első sorból.

- Hallgassuk meg a Himnuszainkat, majd beszélgessünk kicsit arról, mi is a mi dolgunk ebben az országban!

Felálltak, meghallgatták, de Péternek furcsa érzése volt. Nem érezte azt a mély meghatottságot, amit szilveszter éjfélkor szokott pohárral a kezében, vagy még inkább olyankor, mikor magyar sportoló nyer olimpián, játszák a Himnuszt, és ő a saját lakásában felállva hallgatja. Ez most valahogy nem ugyanaz volt.

Leültek, majd elsőként a 35 körüli fiatal hölgy vette kezébe a mikrofont, felállt, és beszélni kezdett. Péternek ismerős volt, olyan benyomást keltett, mint gyermekkorában a könyvtárban dolgozó egyik „néni”, aki mindig szemet hunyt a felett, hogy egy Verne regényt egy héttel később vitt vissza. „Nem baj, a lényeg, hogy tetszett”. Mindig ezt mondta. De nem lehetett ő, a könyvtáros nő lehet már vagy 60.

- Kedves honfitársaim – kezdte – ma is azért jöttünk itt össze immáron hetedszer, s örömmel látom, hogy egyre többen, hogy kifejezzük elégedetlenségünket! Igen, sőt, mély felháborodásunkat, amiért sokkal, de sokkal töbre érdemes ősi hazánkat a ma uralmon lévő zsidó bérencek háborítatlanul kiárusítják, eladják, a semmivel teszik egyenlővé azért, hogy megcsonkított népünket kizsákmányolva aztán kényükre-kedvükre garázdálkodhassanak addig, míg Hazánkból kietlen puszta nem lesz, és minden más külföldi le nem köp minket. Hát nem fogjuk engedni, amíg mi itt vagyunk, nem fogjuk.

Bekiabálások, taps, zúgolódás.

Péter kicsit feszengeni kezdett. Ránézett Sanyira maga mellett, aki épp őrá nézett, és fejét picit felbiccentve, megemelve bal szemöldökét arcával szó nélkül ennyit mondott: na, ugye, megmondtam, hogy hova hozlak!

A könyvtárosra emlékeztető lány folytatta beszédét, kitért arra, hogy a magyar föld csak és kizárólag a magyaroké, hogy semmi keresnivalója itt az izraeli karvalytőkének, és a magyar nép fel fog újra emelkedni, a nélkülözésnek hamarosan vége. Péter közben azon gondolkodott, hogy a nő által elmondottak közül melyiket érzi saját bőrén, de arra jutott, hogy közvetve egyiket sem. Földjük volt ugyan anno, régen, de azt államosították. Majd persze a szülei a privatizáció során kaptak érte kárpótlási jegyet, de azt anno a volt szomszédjuk, a Zsolti-bá megvette tőlük. Nem tudtak a szülei mást kezdeni vele akkoriban.

A nő befejezte úgy negyed óra múlva, jött az idősebb úr, aki nem állt fel eleinte, de aztán egyszer csak mégis, és nem csinált mást fél órán át, mint mai politikusokat sorolt, szóbeli szégyentáblát rajzolt, rajta volt mindenki. Még Orbán Viktor, Kósa Lajos és Rogán Antal is. Péter ekkor tért vissza a terembe lelkileg, addig máshol volt picit, elkalandozott régi „művházas” emlékei között, amiket a hely idézett fel. Tini-disco, az első csók a fiatalabbik Kerekes lánnyal, az első korty alkohol az udvaron Zoli otthonról kilopott Éva vermutos üvegéből. De a Fideszre való utalás visszahozta. Péter Fideszesnek vallotta magát, de inkább, csak mert unta az elmúlt 6 évet. Meg tetszetek neki a szlogenek, és amit előrevetítettek, mint tényeket, ha ők nyernek. De az élete nem alakult vészesen rosszul eddig sem. „Akasztófa-lógni fonak-a rendőrség egy kivégzőosztag-megtisztulás-ősi magyar vér. Ezek voltak a stabil szavak a beszédben, majd az úriember visszaült egy Isten minket úgy segéljen-t követően. Nagy taps.

Ez volt az a momentum, mikor Péter odasúgta Sanyinak még a taps közben:

- Sanyikám, figyelj. Eljöttem, igazán köszönöm, és sörözzünk akár gyakrabban is, de már értem miről lehet itt szó valójában, és ebben én nem akarnék részt venni, ne haragudj. Főleg nem így, nem ezekkel (nézet körbe villámgyorsan a szemével), és nem most. Ne haragudj, tényleg, de megyek, jó?

Péter épp végzett a mondanivalójával, amit Sanyi füléhez hajolva mondott, amikor látta mögöttük, hogy az ajtóban álló férfi a taps vége felé előveszi telefonját, és kimegy. Sanyi kezdett válaszolni Péternek, de ő azt nézte, hogy a férfi, amint kiér, megfordul, vissza a bejárat felé, felnéz, és annyit mond: „Igen, tizenöt, mehet”.

Péter nem hallotta igazán Sanyi válaszát, csak udvariasan nézett rá, de hajthatatlan volt. Felállt, kezet nyújtott Sanyi felé, aki azt nem fogadta el, csak mogorván nézett rá fejcsóválva, és jobb kezével intett, sugallva, hogy nem érdekli már őt Péter.

Péter ezen kicsit megrökönyödött, de miután tényleg kezdett kicsit mérges lenni, elindult. Még gondolta bemegy a mosdóba egy pillanatra. Onnan hallotta, mit mond a fiatal férfi, aki eközben szólásra emelkedett. Beszéde egyszerűbb volt, talán kicsit letisztultabb, mint a többieké. Érződött, hogy művelt, valószínűleg gazdasági végzettségű. A beszéde közben páran bekiabáltak olyasmiket, hogy „nem kell az úri muri, a lényeget Gábor!”, vagy, hogy „Ne a számokkal parádézz, parádézzunk nekik mi!”, de a fiatal srác folytatta.

Péter már jött ki a mosdóból, mikor egyszer csak a kis folyosó végén látta, amint néhány férfi határozottan, szinte futva megy a nagyterem felé. Kiért a nagy folyosóhoz, utánuk nézett balra, de erős lépteket hallott jobbról. Abban a pillanatban, ahogy jobbra nézett, két erős kéz megragadta, és a folyosó szélén álló régi radiátorhoz lökte olyan erővel, hogy úgy érezte, az a feje szinte ott maradt, ahol meglökték.  Annyit látott, hogy egy bukósisakos kék valaki, de egy másodperc alatt már a falhoz volt szorítva, és valaki azt mondta a fülébe, hihetetlen nyugodtsággal, közelről, hogy „maradjon így, ne mozogjon, jobban jár”. Hihetetlenül dobogott a szíve, ilyet nem érzett soha. Bentről, a teremből kiabálások hallatszódtak, hazaárulók, mocskos ÁVH, rendőri intézkedés, ilyenek.

- Mi ez? Mi történik? - kérdezte Péter.

- Semmi köze hozzá, remélem! – jött a válasz

Majd azt látta, hogy 2 civil ruhás rendőr és két egyenruhás rángatja ki az utcára a beszédet mondó idősebb férfit, miközben néhány másik rendőr utánuk, háttal megy ki az épületből, ügyelve, nehogy baja essen azoknak, aki az öreget kísérte. Péter látta, amint a kivitt férfit betuszkolják egy fehér autóba, és viszik is.

Ekkor elengedte őt a rendőr a radiátortól, megfogta a karját, és kérte, jöjjön vele. Kimentek az utcára, kicsit félreálltak, odalépett egy civil ruhás, megmutatta jelvényét, kérte Pétert, mutassa meg a papírjait. A bukósisakos elengedte, és arrébb ment. Péter nagyon meg volt rémülve, elővette a dokumentumait, és odaadta a rendőrnek. Közben az ajtón a bent ülőket terelték ki, kisebb csoportokra osztva kérték tőlük is papírjaikat. Sanyit is kihozták, de őt, miután megnézték a papírjait, a falhoz állították, megmotozták, megbilincselték, és egy rabszállítóhoz vitték.

Péter rosszul volt. Émelygett, remegtek a kezei, verte a víz, érezte, talán el is fog ájulni. A rendőr érezhette ezt, megkérdezte, hogy jól van-e. Péter azt mondta, hogy nem, mert aki idehívta, azt épp most bilincselik meg. A rendőr odanézett Sanyi felé, majd megkérdezte:

- Őt? Ismeri?

- Igen. Osztálytársak voltunk régen, ő hívott ide, azt mondta, érdekes lesz. Hát….

A rendőr Péterre nézett, elmosolyodott kicsit, de inkább cinikusan, és egy „hm” kíséretében jegyzetelni kezdte Péter adatait.

- Miért vitték ki azt az embert? Valami bűnöző?! – kérdezte Péter.

- Hát – kezdte a rendőr – néhány hete egy tüntetésen fejbe dobott kővel egy idős hölgyet, aki pár napra rá meghalt. Ma délelőtt sikerült azonosítani. Érte jöttünk. Ismeri?

- Nem - felelte Péter -. Ma láttam itt először. Pont jöttem volna el, olyanokat mondott, mindegy is.

Péter elkezdett beszélni a rendőrrel, aki visszaadta közben a papírokat. Elmondta, hogy ez a Jobbik csoport, akik itt bent volt ma, elég szélsőségesnek számít, inkább gárdisták, mint jobbikosok. A rendőr érezte, hogy Péter nem törzs-tag, tényleg ma lehet itt először.

- A maga haverját, a Sándort meg azért visszük, mert igazolta, hogy aznap a követ dobáló ember vele volt. Nézze, maga tudja, mit csinál magával, de ha van családja, töltse a szombatokat inkább velük, ha van gyereke, játsszon inkább vele – mondta a rendőr.

Péter erre nem mondott semmit, értetlenül nézett csak maga elé, eszébe jutott a bicikliző gyerek és az apja az udvaron idefelé jövet.

- Hát akkor, viszlát – mondta a rendőr, és épp fordult el Pétertől, mikor az egyik induló kocsiból, melyben a gyűlésen részt vevők egy kis csoport távozott épp a rendőr háta mögötti parkolóból, kidobtak valamit.

- Mocskos ÁVH” – kiabálták.

Péter, ahogy az éles hang felé fordult, hirtelen erős szúrást érzett a bal szemében.

Egy pillanatra mintha más szögből látta volna az elforduló rendőr vállát és a távozó autót.

Valami meleg folyadék az arcán, de alig, hogy odakapott volna, hirtelen csend.

És semmi több.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kedd.

Péter a kórházban már jobban volt. Felesége épp ment ki látogatási idő végén a kórteremből. A vasárnap hajnali műtét jól sikerült, maradandó károsodást nem szenvedett el. Holnap mehet haza. Szemüveg kellhet majd egy ideig, de amint ezen egész vasárnap gondolkodott miközben fekve a plafont nézte, ennyi emlékeztető talán jól is jöhet majd. Nem volt soha hajlandó senki miatt belemenni kényes dolgokba. A legnagyobb bűn, amit eddig elkövetett az volt, hogy gyerekkorában egy bizományaiban átragasztotta egy csehszlovák sportcipő árcéduláját, így spórolva 14 forint 50 fillért. Azt is Sanyival. Két hétig várta utána, mikor csenget be hozzájuk a rendőrség….de nem jöttek. Úgy tűnik Sanyinak ekkor elpattant valami, nála viszont nem.

Nem fogja emiatt a jobbbikot, vagy a gárdát másképp látni, mint eddig, legfeljebb már tudja, mit kezdjen a fogalmakkal.

Szombatonként pedig biciklizni tanítja a kisfiát. Vagy esetleg olvasnak.

A szemüveggel tud.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nos, tanulságot várnak tőlem, kedves Olvasók? Mert, hogy akkor itt ítélkezni kellene? Nekem? Legyen elég annyi talán, hogy amikor követ dobunk valami felé, nem biztos, hogy jó helyre talál. De ha azon esetleg elgondolkodunk, hogy egyáltalán nem dobunk követ emberek felé, mert annak többszörös következményei lehetnek, már megérte ezt megírnom.

Ja, hogy ilyen eszébe sem jutna? Mert, hogy szavakkal sem dobálózik a T. Olvasó nur so, bele a nagyvilágba? Hát akkor ezt akár Ön is írhatta volna.

Egy békés szombat délután……?