Hát ilyen is van az ember életében.

El kell fogadni, hogy bizonyos dolgok egyszer véget érnek. Véget érnek úgy is, hogy nem akarta igazából annyi ember, mint amennyi azt szerette volna, hogy tényleg véget érjen.

Igen, tudom, nagyon divatos manapság azt hangoztatni, hogy "ááááh, tele a tököm ezzel a hisztériával e körül a két nagy adó körül. Tanuljanak meg ők is versenyhelyzetben élni, túl van spirázva, felesleges hisztéria, nekem is van bajom elég, törődjön mindenki a sajátjával". Sőt, alakultak anti Danubius és anti Sláger klubok. Az ezt kitalálóknak üzenném innen, hogy Béláim, az a helyzet, hogy van kb 25 másik rádió, lehet azokat hallgatni, és mára már a bajotok gyakorlatilag elmúlhat. De tudnotok illene, hogy ezek az emberek igen komoly munkával igen komoly dolgokat tettek le az asztalra, még ha kivülről ez könnyednek is tűnt. És azt is elárulom, azért tűnt könnyednek, mert ők profin csinálták. Mindkét adón. Az, hogy szeretitek-e őket, nos az szubjektív dolog, és mindenkinek szíve joga azt útálni akit akar. Csak max azon érdemes elgondolkodni, hogy Ti Béláim, ilyet mikor hoztatok össze eddig. Ja, hogy eddig nem? Akkor én kérek elnézést...

Erről ennyit, jőjjön az igazi lényeg.

Abban a szerencsében volt részem, hogy azon kevés civil, vagy fél-civil között lehettem, aki tegnap este/éjjel bent volt a danubius rádióban, és élőben láthatta, meg a bőrén érezhette az utolsó perceket.

Nem áll szándékomban pátoszos, mindenképpen libabőröztető szavakat használni, de azt mindenképpen szeretném, hogy minél többen tudhassák meg, milyen volt ott lenni. Talán át tudom picit adni, milyen érzés az, amikor egy igazi közösség alapja, a "hely", ahol egyfajta "hovatartozás" érzése lett az embereknek, megszűnik. Nem mert rossz volt, vagy mert veszteséges lett volna, vagy mert eladták és az újak mást akartak, nem. Hanem mert megszűnik. Nem szeretnék abba belemenni, hogy miképpen tudott az előfordulni, hogy a 2 legnagyobb frekvenciával rendelkező, immáron tizen-huszon éve működő rádió, ezen tények minden előnyével hogyan nem tudott olyan anyagot letenni az asztalra, amivel nyerhettek volna, akár úgyis, mint a mostani nyertesek, hogy "mernek nagyot mondani". Vagy a pályázatokat bírálok hogyan nem értették meg, hogy 1+1 az leginkább 2. Nem akarok ilyen irányba elmenni. Meg olyanba sem, hogy ami jó, és szeretik, azt miért is kell dafke megszünteni. Nem. Nem akarok ilyet. Majd erről máskor, talán.

Most jőjjenek azok a pillanatok, amik alapján megértettem, hogy az addig talán kicsit túlspirázottnak hitt érzéseknek igenis helyük van a 2 rádióval kapcsolatban, és aminek a végére azt kell mondjam: köszönöm, hogy ott lehettem.

Beérek este 10 után pár perccel, kezemben egy üveg Chiantival. Nem akartam célzottan senkinek sem odaadni, gondoltam úgyis az első ember majd megörül neki, és elveszi tőlem, én meg mosolyogva odaadom. Vagy ha nem, hát csak úgy leteszem, mert bárki nyitja ki, annak ez jár. A bejáratnál kb 500 emberen kell átverekednem magam, akik készségesen előreengednek, lehet, hogy összetévesztettek valakivel. Az arcokon vegyesen látok megilletődöttséget, szomorúságot, de amit mindenki arcán látok, az a "nem hiszem el, hogy most itt állok, emiatt" kifejezés. A biztonságiak az ajtónál kihúznak a bejárat felé, rendesen cuppanok, ahogy kiérek a tömegből.

Bent egy más világ.

Hamar találkozom sok ismerőssel, régóta követem őket, bátran mondhatom, kötöttem 2-3 igen kedves ismerettséget, 2-3 respekt alapút, és 2 igazi barátság is kialakult a "bentiekkel" az évek alatt. És mindenkinek a szeme furcsán fénylik. Csillog, de kissé opálosan, olyasfajta módon, ahogy nekünk szokott egy nem túl közeli, de kedvelt rokon temetésén. A temető bejáratánál még "csak" egy temetésre jöttünk, bent a sír mellett viszont már meglegyez minket valami, amitől "megmélyül" a tekintetünk. Nos, ilyen megmélyült tekinteteket láttam tegnap.

Köszönés, kézfogás, ölelés, könnyek a nyakamon, az arcomon.

Csakhogy ezen tekintetek mindegyikében volt valami más is. Sokan voltak ott régiek is, akik ma már nem dolgoznak ott, de visszajöttek errre az estére, az utolsó napokra. Olyan volt mint egy család. Volt rossz fiú, volt mindíg sírós lány, volt tárgyilagos "naésakkormivanezazéletrendje" arc, volt igen okos apa-féle, és volt, aki csak simán nem volt szomjas. És az a furcsa vizes fény mindenkinek a tekintetében...

...és telt az idő, és közeledett az éjfél.....

Egyre többen ölelkeztek, mindenhonnan vegyesen jött elő szipogás és nevetés hangja, olyan volt, mint egy furcsa strand-moraj, csak nem gyerekek kiabáltak a labdával, hanem felnőttek élték át újra milyen volt, mikor egymásnak dobálták azt egy-egy mikrofonon keresztül. Bent mindenki érezte az utcán állók jelenlétét, olyan volt, mintha százak fognák a lábad meg a hátad miközben állsz, és valahogy azt éreztük, hogy "tartanak minket", nem fogunk elesni. Szürreálisan volt felemelő. Igen felemelő, sajnálom, ez a szó a magyarban pont erre lett kitalálva. És ebben az esetben ült.

Percekkel éjfél előtt aztán mindenkki bejött az egyik stúdió köré, és kezdett csendesedni a morajlás. Mindenki halkabban beszélt, hallgattuk az adás hangját, és a legkomolyabb az utolsó 2-3 perc volt. Álltunk ott, pohárral a kézben, és gyakorlatilag mindenki azt kérdezgette "de most akkor miért is?".

Aztán vége.             Csend.                .....és szól a rádió.

Akik ott voltak, azok olyat kaptak az élettől tegnap, hogy ihajj.

Sajnáltam az embereket? Nem. Találnak munkát majd? Igen, sokan már ezt meg is tették, ezt tudjuk. Világvége hangulat volt? Nem. Büszke voltam rájuk, meg az előző 23 évükre? Igen. Érdekelt, hogy ez akkor mást érdekel-e? Nem.

Tegnap letettünk egy gitárt. Régi gitár volt, és sok sok húrt kellett már cserélni rajta, sőt, néha még a pengetőt is, de a hangja az mindíg olyan volt, és marad is, amitől nevettünk ha kellett, és sírtunk, ha lehetett. De ahogy rezgett a kezünk alatt, ahogy bizsergett tőle az oldalunk, és ahogy betöltötte a napjainkat, azt sosem felejtjük el.

Mi nem tettük volna le ezt a gitárt, és biztos, hogy valaki még ezt egyszer leporolja majd, és talán újra is húrozza, de az már tulajdonképpen mindegy. Amit játszottunk rajta eddig, legyen az egy mosolyra hangoló dal gyerekeknek, vagy egy vicces tréfa a haveroknak, vagyis a dal alapja, a megfelelő hang, ami itt mindenki hangja lett, nos az a hang, az bennünk rezeg tovább.

Aztán mielőtt mentem volna megöleltük egymást Ferenccel, "A" Rákóczival. Kb 3 percig nem engedett el, és annyit mondott csak folyamatosan: kemény ez tudod, nagyon kemény. És megköszönte nekem, hogy hallgattam őket. Egyrészt sosem ölelt meg még ilyen hosszan engem nálam magasabb felnőtt férfiember, sőt, alacsonyabb sem, de mikor aztán megveregettük egymás vállát, láttam a szemében az éveket, és hogy azt gondolja, "ez a miénk volt apafej, ezt senki nem veheti el már". Másrészt pedig maga megköszönés ténye. Hm.

Feri, figyelj, nem. Nem veheti el senki. Se Tőled, sem a többiektől, de még a Slágertől sem.

Aki tegnap ott volt vagy hallgatta, tudja miért mondom ezt:

"Uraim, megtiszteltetés volt Önöket hallgatni".

U. vagyis richelieu