Sokan vagyunk, még többen leszünk. Sok ember, sok vélemény, sok eltérő világnézet, mások a szokásaink neveltetésünk, életértelmezésünk és felfogásunk szerint.

És ez ÍGY JÓ. Ha nem így lenne, elég unalmas lenne az élet. Mindig egyetérteni mindenkivel, egyfolytában helyeslően bólogatni egymásra borzasztó elszürküléshez vezetne, és nem is nagyon fejlődnénk tovább már, mint emberiség. Bizony nem, mert nem lenne bennünk „felhajtóerő”. Akik nagyot alkottak általában mindig olyasvalamit akartak megváltoztatni, vagy olyannal mentek szembe, ami addig megszokott volt, sablonos, vagy elfogadott. Leesik az alma a fáról? Ok. Essen. De miért is esik? Nem látunk át egy felhőn? Ok. Nem látunk. De miért is?

Ugyanakkor pedig valószínűleg azt mind-mind ugyanúgy látjuk, hogy a normális, közel biztosnak mondható élethez jogunk van. Jogunk van megélni a mindennapokat, sőt, adott esetben jogunkban áll megérteni azokat. Az pedig, hogy kinek mi a normális nyilván eltér személyenként, és pont ezek miatt tudjuk azt mondani, hogy t-á-r-s-a-d-a-l-o-m vagyunk. Ez a szó nem azt jelenti, hogy a lom a társad, sem azt, hogy én társadalom, te társadalod, ő társadalja.

Úgyhogy lassan-lassan meg kellene békélni bizonyos személyeknek és csoportoknak azzal a bizonyára elrettentő ténnyel, hogy nem mindenki ért egyet mindenben, nem mindenki megy ugyanarra. Ezt hívják társadalmi sokszínűségnek. Ha nem lenne, akkor nem lenne se főzőműsor, se keresztrejtvény, de urambocsá, még szépirodalom sem. Egy virágot ugyanannak látni, nem nagy etwas. Leírni 32-féleképpen, hogy milyen, az valami.

Az van, kérem szépen, hogy a nagy színesség egy idő után érdekes módon elkezdi szabályozni magát. Szokások, szokványok, vélt értékrendek, nagy számban előforduló álláspont-egyezések alapján felállított szabályok szerint. Teljesen helyesen. Ebből kiindulva pedig, meg persze figyelembe véve az elmúlt időszak hisztérikus csapongásait bármilyen oldalon, úgy döntöttem, hogy akkor előállok saját kis világom alapjaival. Nem fogom felsorolni az általam rendkívül fontosnak tartott alapjogok mindegyikét, csak csipegetek logikailag. Engedtessék ez meg nekem, kérem, nem hinném, hogy ezzel erősen gázolnék mások világképébe. Nos.

Azt gondolom, hogy jogom van tanulni, folyamatosan, értelmezhető paraméterek mentén, úgy, hogy a gyerekkorom egészségesen a gyermekiségről szóljon, a naivitásról, a rácsodálkozásról és a megtapasztalásról. Ezeket finomítva és szűkítve, kiélezve adott irányokra tudom megtalálni azt a tengelyt, ami körül én majd forogni akarok.

Azt gondolom, hogy lehetőségemnek kellene lennie arra, hogy tudjam, a keresetem adott százalékát milyen módon fordítsam takarékoskodásra, olyan formában, hogy adott pillanatban tudhassam, ha úgy érzem jónak, hogy éppen hol állok, és ha azzal számolok, hogy munkával nem töltött öregkorom kb hány évig fog tartani, akkor ahhoz mérten élhessem fel azt a megtakarítást. Mindezt úgy, hogy tudjam is, hogy ez van, vagyis legyen róla szerződésem, ne csak bizodalmon alapuljon olyasvalakik kezébe helyezve azt, akiket nem is ismerek, nem is láttam még azt sem, hogy ők hogyan is takarékoskodnak, nemhogy még az én pénzemmel.

Azt gondolom, hogy jogom van leírni bárhol, bármikor, pénztárcámhoz mérten azt, hogy mi a véleményem bárkiről. Amennyiben az a bárki ezt sértőnek találja, akkor pereljen be, azon az alapon, hogy én őt megsértettem, nyilvánosan megaláztam. De ezt döntse el ő, személyesen, vagy adott esetben forduljon hozzám, és kérdezze meg, miért gondolom így, és nekem lehetőségem legyen erre válaszolni. Ne az legyen, hogy megadott szavak, mondatok, gondolatok előfordulása esetén, automatikusan történjen ez.

Azt is gondolom, hogy legyen jogom annak hinni, akinek akarok. Meg legyen jogom visszakérdezni, hogy miért gondol bárki, bárhogy bármit, ha arról a bármiről éppen vannak tényadatok az asztalon vagy az interneten vagy az égre írva, mindegy. Annak akit kérdezek, meg kelljen válaszolnia. Nem kell nekem személyesen tennie ezt, ha éppen olyat kérdezek, akit amúgy még ezrek kérdeznek, nem. De legyen lehetősége válaszolni, ne adj isten bizonyítani.

Azt gondolom, hogy ami pénzt fizetek egészségem megőrzésére egy közös kasszába, az legyen követhető. Meg legyen mögötte egy rendszer, mondjuk olyan, hogy legyen nekem listám, egy olyan listám, amin fel vannak sorolva azok a lakóhelyem szerinti kórházak, rendelők, ahova mehetek, ha baj van, és ahol adnak a kezembe egy papírt, hogy akkor hol tartok. És akkor tudni fogom mennyit költöttem magamra, és mennyit költött rám az állam.

Meg hát, hogy őszinte legyek, azt is gondolom, hogy nem biztos, hogy olyan híradó akarnék látni, ahol csak gyilkosság, erőszak, és hasonlók vannak, mert NEM CSAK EZ az alternatívája annak, hogy azt nézem, amit tudatosan, szerkesztve, jóhírminisztériumilag raknak elém. Mert szerintem a társ-a-dalom nem csak erre kíváncsi, hanem valahol félúton látná a megoldást.

Legfőképpen pedig azt gondolom, a legnagyobb jogom a visszakérdezés. Visszakérdezni arra, amit nekem ígértek. Amire esküt tettek, amire kezüket a szívükre téve és valamely szent tárgyra pillantva önnön mércéjük szerint tettek fogadalmat. A legnagyobb fogadalmat, azt, hogy egy népet, egy hazát szolgálnak. És nem érdekel engem az, hogy ezt milyen ruhában, milyen nyakkendőben, milyen virág vagy gyümölcs mögül vagy mellől teszik. Mert az már nem az én dolgom.

Az én dolgom nem más, mint elfogadni, és betartani azon eredetileg közösségi alapokon nyugvó, egymás érdekeit és érveit figyelembe vevő, „a legnagyobb metszetet” adó szabályok összességét, melyeket törvényeknek, jogoknak, rendeleteknek és szabályozóknak hívunk. Azon eszközökről beszélek, melyek tökéletesen ugyan soha, de a legkisebb hibaszázalékkal adják meg a kereteit annak, amit ma társadalomnak, ne adj isten demokráciának nevezünk.

Mert én betartom. Akiket személyesen ismerek, betartják. Bármerre is indulok el, azt gondolom, hogy betartják. Mégpedig úgy, hogy nem akarják nekem megmagyarázni, hogy a betartandó azóta változott. Mert nem változott az kérem soha.

Már csak azt kellene megértenem, hogy a közösségi felhatalmazás alapja egy közösségi eszem, egy közösségi indulat, vagy egy közösségi érv lehet-e leginkább. Ezt még nem tudom, nem látom, de nem zavar, ha a közösség által a közösség többi tagjához képest nagyobb ön-, és néprendelkezési joggal felruházott vezetők nem felejtik el, hogy a világ az világ, a benne élők szabályai azok ősrégi szabályok, és azok napi cselekedetekre való váltása igényli a legnagyobb körültekintést, és egyben a legnagyobb terhet is.

A társadalom terhét.

Mára ennyi, szépeket!

U.