Nos, Tisztelt Olvasó, az a helyzet, hogy most olyat fogok leírni, mellyel eddig elért „népszerűségem” valószínűleg Mariannás mélységekbe esik vissza, vagy esetleg végleg ott marad.

Elegem lett ugyanis valamiből, Ezt a valamit úgy hívják: női egyenjogúság. A vezetésben. Neveltetésem okán ez semmilyen fizikai megnyilvánulást nem von maga után, sőt, valószínűleg jelen cikk írásában a dolog ki is fullad, de az biztos, hogy az élet eme speciális területén visszavonhatatlanul másképp fogok nézni a Női nemre ezután.

Egyszerűen elegem lett abból, hogy bármilyen botorságot cselekednek az utakon, az ember gyakorlatilag cselekvőképtelenné válik abban a pillanatban, hogy elszenvedi az általuk „okozottakat”. Mire gondolok? Mondom iziben.

Sokat autózom, bár nem vagyok személyszállító kisiparosi magasságokban, de az átlagnál kicsivel talán többet. Eme kalandozásaim során nagyjából hetente történik valami emlékezetes az utakon aminek szemtanúja vagyok, de eddig egy 7 évvel ezelőtti koccanást kivéve (35 000 HUF kár - elismerve), hála az égnek még nem okoztam nagyobb bajt. Általában 3 évente azonban összetörik az autómat, például legutóbb 1 hónapja. Épp parkolnék, állok és várok az üresedő helyre, mikor az út másik oldaláról egy Hölgy belém tolat svédacél kocsijával. Ajtócsere. Érvrendszere: nem látott…… Kérdésemre, hogy a tükör-nyak-nézés együttesét mire szokta használni, nem tudott értelmezhető választ adni.  

Legyen ez az antré a mondanivalómhoz, jöjjön a többi eset közül az utóbbi négy, felsorolás-szerűen, hogy ne vesződjenek sokat az olvasással, ugyanakkor megértsék az emancipáció tagadásom okát. Önnön-magunk kigúnyolása a tömegek szórakoztatása érdekében nemes cselekedet. Most akkor én szélsőségesen nemes leszek. Egy humán nemes penész. Egy lábon járó camembert. Tehát:

a.) bevásárlóközpontból kifelé jövet nem adok meg egy balkezet egy asszonynak. Kivág mögülem dobozos autójával, és a két sávos körforgalomban a belső sávot használva üveghangon kielőz, és index nélkül bevág elém kisoroláskor. Mikor dudálok mellette a kétsávos főúton, oda sem néz, pedig mondjuk megköszönhette volna, hogy nem töröm rommá teljes „joggal”;

b.) saját sávjából balra akart kanyarodni a hölgy, index nélkül. Vagyis én jövök szemből, bevág elém index nélkül, de elnézi a szöget, és nem fér el a járdától, így megáll előttem keresztben. Lassú útszakasz, így enyhe kormányharapással megállok. Rávillantok mosolyogva. Hölgy rám néz, megrázza a fejét, és bemutatja felém a mutatóujját. Ravasz;

c.) bevásárlóközpont. Autók jönnek-mennek a parkolóhelyek közötti utakon. Valamiért áll a sor. Még mindig áll. 2-3 perc után kiszállok, megnézni miért. A következő kép fogad: 3-4 kocsival előttem áll két autó, nem férnek el egymás mellet. Az én soromban álló pont elvinne egy lökhárítót, ezért nem megy tovább, látszik, hogy eleve félrehúzódott helyet adni. A Vele szemben álló pedig 20 centire belóg előbbi elé, így az pláne nem férne el. De a szemben álló kocsi másik oldalán kb 1-1,5 méter hely. Az én oldalamon álló sofőr mutogat, és magyaráz, hogy a másik oldalon van hely doszt, csak kormányozni kellene. A másik kocsi anyósülésén félig kiállva egy 60 körüli férfi üvölt vissza, hogy az édesanyja remekül vezet, és jobban nem tudna oldalra menni, nem férne el. Miközben az ajtó tárva-nyitva. Figyelemre méltó;

d.) 2x2 sávos külterületi főúton belső sávban haladok nach Hause, mikor kivág elém egy sebességsárga 25 éves első generációs japán korall autó. Index nem használva. Rávillantok, hogy nem jó ötlet, mert a szélső sávban lévő autó folyamatosan halad el előle, tehát előzni nem tud, a következő lámpa pedig kb 10 Km. Félreránt jobbra, majd mikor elmegyek mellette, kivág mögém, villog, integet. Említett lámpánál megvárom, átmosolygok és mutatom a tükröt és kerek szájjal mondom, hogy I-N-D-E-X. Erre annyit kapok vissza, hogy „KABBE, NEM ÉRDEKEL”, majd visszatette a fülébe a rádió fülhallgatóját, kezeivel a kormányon dobolva pedig fütyörészve továbbhalad. Körültekintő. Egyszer helyettem jöhetne egy katonai konvoj, akkor dobolhatna a maradék ujjaival.

Nem folytatom. Hogy általánosságban ítélem el a Nőket? Nem, soha!

Hogy arra gondolok, csak ők képesek szabálytalanul közlekedni? Nem, nem soha!

Hogy azt szeretném, hogy ne éljenek vissza azzal, hogy ők Nők, és mi férfiak úgysem teszünk semmi bántót a kiabáláson kívül? Nos, igen, ezt szeretném, de nagyon! Nincs a tehetetlenségnél borzasztóbb érzés. Vannak olyan beteges emberek mint én ugyanis, akik nyugodtan, mosolyogva szeretnék a hibázók tudtára adni, hogy tévedtek valamiben. Egy vagy két mondattal. Nem fölényeskedve, nem kioktatva, nem úgy, mint a tévedhetetlen önjelölt szuperemberek. Nem. Csupán csak elmondani. Nem büntetni, bosszút állni és például kormányt rárántani a másikra, nem. Pedig egy vasbetonacél IFA….hm….

Mert komolyan úgy gondolom, hogy ha egy hasonló szituációban legközelebb eszükbe jut a múltkori eset, és ezzel pl nem ütnek el valakit, vagy nem okoznak balesetet, és ez csak egyszer történik meg összesen 20 év alatt, ennek következtében pedig 1 valaki TÚLÉL, már megérte nekem.  

Hölgyeim, maguk nélkül mi semmik vagyunk. De magukkal néha pedig valamik vagyunk. Jelesül haszontalan eszközök, melyek akadályozzák Önöket a szabad térbeli helyváltoztatásban. Megértem, hogy ez fáj, de ez már csak így marad.

Ugyanakkor férfitársaimnak is üzenek egy rövidet: pár napja majdnem elcsaptam egy biciklist. Ami „vicces”, mert én is tekerek sokat. Szemembe sütött a nap, figyelmetlen is voltam. Srác a nyeregben maradt, de beállt elém, és teljes joggal szidott. Mondtam, hogy ok, ne haragudjon, nem szoktam ezt naponta csinálni, tényleg bocs. Emberünk lefagyott, mert nem értette, hogy valaki elismeri. Én meg égtem.

De volt egy mondata, amit nem felejtek: „élménynek szántam ezt a mai tekerést…..de nem halálos élménynek”.

Nyert.