Egyszer volt, hol nem volt, volt egy apró királyság Zeurópa szívében.

Mérete ellenére szépreményű hely volt, mindig is tudták az ott lakók, hogy egyszer majd nagyon jó lesz nekik, olyannyira biztosak volt benne, hogy a nép száján erről már egy monda is született. Régóta terjed a rege, már akkor ismerték, mikor még a Verestenyerű pupákok uralták az országot, de a mondatai mindmáig élnek az emberek szájain, ott pont elől, az orr alatt. A pupákok utolsó királyai már nem is igyekeztek ezt a regét a nép mételyező mende-mondájának beállítani, rájöttek, hogy az általa keltett remény, bármennyire is legyen az valós vagy sem, összekovácsolja az alattvalókat. 

A régi rend, miszerint vannak alattvalók, felettvalók és középvalók, mindig is élt ebben a királyságban, még I. Verestenyerű Barrakon Leopold, és utódja az értelmetlen fejdíszeiről elhíresült, ám méltatlanul kiebrudalt XII. Verestenyerű Szarvas Zetor korában is tudta ezt mindenki. Felettvalónak lenni nem volt jó, mert bármi történt is az aktuális uralkodóval, lefejezték, nem engedték be a wc-re, vagy csak simán széttépték a buszbérletét, tudták, ők is mennek a nagy történelmi minestrone tálba, röviden: a levesbe.

A középvalók ugyanakkor mindig tudták, hogy kell állni ahhoz, hogy egyik szél se borzolja a tarkójukat. Még a történelmi sem tudta ezt elérni. Közpévalók híres családjai bukkannak fel a királyság dicső napjait ábrázoló festmények oldalán, néhol a szerencsésebbek a kép hátulján kaptak helyet. Ezt ők megbecsülték, mert ahhoz, hogy felismerjék őket, mindig a dolgok mögé kellett nézni, azt meg ebben a királyságban nem szokták, tehát ha kellett, fordították maguk, ha nem, akkor félig zárt tenyerükbe köhiintve szépen kisétáltak az élőképből.

A felettvalók jellemzői között találjuk azon szokásukat, hogy mindig feketére festették szekerüket, értelmetlen betűket meg számokat pingáltak a lovak homlokára, és mindig a rövidebb, ám csalitosokkal gazdagon tele tűzdelt ösvényeket járták. Igy aztán a köznép csak csalitosoknak hívta őket, mert volt, hogy néha elő sem kerültek a hegyi ösvényekről, csak néha lehetett látni őket különböző éves összeírásokon, hogy éppen mennyi szekerük, dombjuk és szőlőjük van. 

Az alattvalók helyzete tulajdonképpen olyan volt, mint a káposzta. Kívül cikornyás meg mintás, amit lehet szakadtnak is mondani, de csak ha kellően rosszindulatú az ember. Mélyen belül van bennük a vitamin, a torzsája a legjobb, de odáig meg jusson el az aki nagyon éhes. Nos, ők kellően éhesek voltak, és tudásszomjuk is figyelemre méltó volt, csak miután  a királyi ZVU bodegák középső polcairól eltűnt a Sapere sör, kénytelenek voltak a felső polcról megvenni az Altius pezsgőt, vagy alulról, az alsó polcok porából kiragadni a Popolo mustot.

Most látom, hogy a nagy mesélésben eddig meg sem említettem a királyság nevét. Nos, sokat tanakodtak a kicsiny, de szép királyság felettvalói, uralkodói, meg a festmények hátoldalán integető középvalók, hogy mi is legyen a legjobb név. A történelem erősen megcsapkodta szegény kicsi királyságot, és neve ezt követte is. Nevezték már Hegyekmögüllóvaljöttem Királyságnak, Háromtengerországnak, sőt, még Tizenkilencekharmincadjára Földje is volt a megnevezése. Mára azonban ez is megváltozott, és egyszerűen csak Országnak hívják. Ez mindenki számára kellően visszahúzódó, ugyanakkor tekintélyt sugárzó névnek bizonyult.

Nos, a fentebb citált monda szerint eljő majd egyszer az a személy, aki Országot elvezeti oda, ahol még senki sem járt Zeurópában, vagyis Harcgyőztesfüggetlenföldjére, a napsütés-szemű szárazföldi sellők és az olcsó abrak földjére. Nem is olyan rég Országban a nép áttörte az addig héderelő Verestenyerűek palotáinak falait, megdöntötte uralmukat, még úgyis hogy a legutolsó Verestenyerű uralkodó szakított elődei elveivel és gondolkodni sem volt rest azért, hogy Ország kikecmeregjen abból a borús időjárású hangulatból, ahol akkoriban Zeurópa is leledzett. Ezért is volt Maradhatottvolna Kordon a neve.

A felzúdult nép hitt az akkor nekik szépeket mondó, és csillagokat ígérő hercegnek, még úgy is, hogy a Verestenyerűek idején, igaz, már jócskán azok uralkodásának repedezései közepette, de ez a herceg már uralkodott egyet, igaz rövidet, és nem túl emlékezeteset.

Nos, herceg mézes ígéretei meghozták gyümölcsüket,  szó szerint, és megalakult Ónarancsföldi Vazul első igazi királysága. A nép örült, és örömben az sem vetetett árnyékot a sommás kacajokra, hogy az addigi udvarrend teljes névsorát lecserélte Vazul, úgy, hogy lettek új udvarok, meg rendttartások, meg új holdak, és főleg napok. Ettől ugyan végül is csak több királyi ló, és még több felettvaló lett, de hát a nép érezte, hogy végre törődnek velük. Ekkor lett Ország is Ország, az addigi név nem volt eléggé saját. Értette mindenki.

Aztán sajnos a kis királyság felett gyülekezni kezdtek a felhők, mert Vazul, az ónarancsföldi úgy döntött, ami Zeurópában történik, az nem méltó Országhoz, így nosza nekiveselkedett, és megszerezte az akkor elérhető legokosabb udvari kincstárnokot. Bezáratta egy mély gödörbe, és naponta kétszer kérdéseket tett fel neki. A válaszokat feliratta egyik hűséges jobbjával, aki ugyan inkább balul sült el, de a reá bízott feladatot, miszerint a kapott válaszoknak az ellenkezőjét hirdesse ki törvénybe foglalva, végül is jól teljesítette. Igaz, előbb voltak gondok, mikor a kincstárnok szavait, miszerint kiadáscsökkentés, a hű jobbkéz úgy hirdette ki, hogy „sétnekköscsádaik”, de ezt hamar orvosolták azzal, hogy hibás kihirdetés után ripsz ropsz nyitottak egy új királyi irodát, Királyi Sétnekköscsádaik Hivatal néven, élén éles elméjű vezetővel, szolgálati lovaskocsival.

A mese itt nem ér véget kedveseim, a második, befejező rész hamarosan jön, és az izgalmak majd ott tárulnak elétek…